Vasárnap, egy egésznapos velencei kirándulást szerveztek számunkra a vendéglátók.
Velence az észak-olaszországi Veneto régió, és az egykori Velencei Köztársaság, a Velencei patriarkátus székhelye. Az Adriai-tenger északi részén lévő mocsaras Velencei-lagúnában, 118 kisebb-nagyobb szigeten fekszik, két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között. A szigetvilág valamivel több, mint 7 km2-re terjed ki. A „comune” területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt –, illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé. A várost sokszor nevezik az Adria királynőjének, a víz városának és a fény városának.
A város peremvidékről gyorsvasúttal mentünk a kitűzött célunk felé.
Hosszú séta után idegenvezető kíséretében, megtekintettük a velencei gettót. Megközelítően 1300 zsidót deportáltak a háború idején, 9-en tértek vissza és ma 300-an élnek azon a helyen, ahonnan családjaikat, rokonaikat, barátaikat küldték a halálba. Különös volt látni, a gettó közepén lévő téren, amit körös-körül régi házak vettek körül, bezárva így a teret a labdázgató zsidó fiatalokat, a beszélgető zsidó családokat.
Innen a szűk utcákon, sikátorokon keresztül a Szent Márk térre siettünk, ahol hozzánk hasonlóan nagyon sokan voltak kíváncsiak a Királyi Palotára, a börtönre és a kettőt összekötő Sóhajok hídjára. A híd romantikus elnevezése Lord Byrontól származik. A név átment a köztudatba is azzal a népetimológiai magyarázattal, hogy a Dózse-palotában ítélkező bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja volt hallható a hídon bízva a kegyes ítéletben.
A kiindulási pontunkra vaporettóval mentünk vissza.
